A tanúhegyek Sorbusainak nyomában 2.rész

A reggel is hűvös volt, a nap kelet felől épphogy átbukott a hegygerincen, és megkezdte a harmat és a pára eltüntetését. Jól esett kicsit megfürödni benne, hol a hasam, hol a hátam melegítettem. Aznap reggel tábortüzet nem raktunk, pakoltuk össze a sátrat és nekiindultunk a kb 500 m-re lévő völgy irányába, hogy végre anyagot gyűjtsünk.

A reggel aztán meg is hozta az eredményt, sikerült példányokat találni, közben Attila mohákat nézegetett. Szép Pleurochete squarrosa párnát találtunk - bár akkor még nem sejthettük hogy az, eddig ezt a mohát csak szárazon láttuk - a levélkéi propellerszerűen meghajlottak. A sikerre való tekintettel megreggeliztünk, majd egészségügyi szünetet követően nekiindultunk Uzsának, illetve az uzsai csarabosnak.

Közben a túra szombati befejezése egyre kilátástalanabbnak tűnt. Már péntek van és még hat helyszínt kell meglátogatni. Kicsit számolgattunk, Attila úgy vélte hogy nem lesz az meg. Nincs mese menni kell, az uzsai mohás napot elhalasztottuk más korra, amikor csak azért megyünk majd. A Viszló-patak völgyébe letrappoltunk, bukdácsolva az ágakban és az omladozó dolomit miatt sokszor csúsztam meg. Már világossá lett, hogy a bakancsom talpa utoljára mutathatja meg mit tud. Az erdőből kiérve egy vadászlessel tarkított irtásra lyukadtunk ki, ahol DNY felé fordultunk, reméltük hátha akad egy út amely a jó irányba visz minket. Ugye térképünk nem lévén, GPS koordinátánk álltak rendelkezésre, mely szerint kb 4 km gyaloglás után érjük el a helyszínt. A kérdés csak az útvonal volt. Egy műútra értünk ki, ami elég forgalmas volt, viszont fogalmunk sem volt arról ez vajon merre visz. A GPS nyugati irányt mutatott nekünk, de a kövesút - később kiderült ez a Tapolca - Sümeg közötti út - É-ENy felé. Megpróbáltuk a tökön-paszulyon módszerünket de beletört a fogunk, annyira Rubus-os volt, hogy vissza kellett menni az aszfaltra és reménykedni egy bal oldali földútban.

Nemsokára egy sorompóval lezárt út következett, ami egy fiatal erdőtelepítés mellett haladt. Mivel az irány jónak tűnt, nekivágtunk. A sorompó alatt azért természetesen kötelezően ott volt vagy 4 zsák szemét. Komolyan kérdem én megéri egy teherautót beindítani, elzötyögni vele egy erdőbe és oda a vackokat ami még 20 év múlva is ott lesz kiönteni? Hihetetlen. Meg sem fordulna a fejemben hogy 200db  PET palackot cipeljek el egy olyan bükkös közelébe aminek a közelében nincs út! Minek? És kicsoda? Dohogva, hogy milyen emberek élnek körülöttem továbbmentünk. Az út sajnos csak kevés ideig felelt meg nekünk, ezért a "toronyirántot" választottuk. Nem volt kellemes út, Crataegus és Rosa csalitos kicsit megspékelve Rubus-al. Na ez az igazi. A karom már nem is érzi a kb 10 tövis és tüske bennem tartózkodását, sikerült egy kis tisztásra érkezni, ahol a vaddisznóknak felállított les mellett fel volt szántva egy pici terület, Datura stramonium jött fel benne erősen, mintha ültetve lenne. Ezek kapóra is jöttek, mert "megrendelésem" volt egy herbáriumi példányra, így szedtem belőle. Rövid pihenő után, ahol megállapítottuk, hogy kevés a vizünk, újra nekilódultunk a csalitosnak. Kb 10 perc szenvedés után egy útra érkeztünk, amely DNY-ra vitt, de mégis ezt választottuk, mégiscsak gyorsabb. Aztán áttörés következett: egy telepített fenyves mellé érkeztünk, ahol volt egy út pontosan abba az irányba, amerre mennünk kellett. Meg vagyunk mentve, nekiindultunk. Egy régi turistaházhoz értünk, ami egy kerítésen belül volt. Nagyon romos állapotban van, nem értem az ilyet miért nem lehetne kulcsosháznak kialakítani. Szinte idilli környezet, a kutya nem használja csak megy tönkre. Hiába ebben az országban annyira kevesen szeretik a természetet, a minőségi football-t annál inkább, jogos ha abba öl szent vezetőnk milliárdokat.

Azonban a dolomit a lábunk alatt hirtelen megváltozott! Majd elsüllyedtünk a kavicsban. A növényzet is mutatta, bizony savanyodik a talaj, Calluna vulgaris virágzik, így mutatja nekünk, hogy az irány amit a GPS mutatott jó volt. A talajképző kőzet a Kisbéri Kavics Formáció, mely elsavanyodott talajt képez, így életteret ad egy híres botanikai élőhelynek, ahol a savanyút kedvelő fajok élhetnek. Mohák tekintetében a Leucobryum sp., Dicranum scoparium, Dicranum fulvum, Polytrichum juniperoides a füves területen pedig Pleurozium schreberi képviseli magát. Érdekesség a Campylopus flexuosus, a Dicranum spurium is. Edényesek közül feltűnő volt a Betula pubescens. Az első Sorbus-t egy tisztás szélén találtuk. Eddigi példányok mint északi oldalon, és sziklás árnyas környezetben voltak, ez viszont napos, meleg erdőszélen. Persze nem a S.bakonyensis volt mint utóbb kiderült, hanem S.gayeriana. 

Gyűjtés közben, S.gayeriana

Ahogy haladtunk a koordinátánk felé egy gyönyörű világba érkeztünk. A talajon nagy párnákban mohákat találtunk, gyönyörűen virítottak, szinte hívtak hogy nézzük meg őket, de nem lehetett. Gyűjtés után bajban voltunk, nem volt meg a 3 egyedünk! A GPS ismét rosszalkodott, de új példányt nem találtunk. Fogalmunk sem volt merre keresgéljünk, nagy pakkal meg térkép nélkül nem lett volna szerencse bóklászni, pláne ha rohannunk kellett volna a következő helyre. A füzetemben felírt koordináták közül az egyik 1,5 km-re volt tőlünk. Egy szám kivételével úgy tűnt ugyanarra a helyszínre mutatnak mind, ezért gondoltam elírtam azt, nézzük meg hátha. Természetesen egy téves területre vitt minket, ahol egy kerítéssel lezárt erdőtelepítés belsejébe kellett volna bemenni. Persze itt lehetetlen a berkenyénk jelenléte  - újabb fél óra és 2 km feleslegesen - úgyhogy visszabaktattunk a nagy táskánkhoz amit az egyetlen jó példánynál hagytunk és indultunk a fenti 1,5-km-re lévő egyedhez. Járhatatlan út következett, sűrű galagonyás jobbról kerítés balról. Ezekkel a táskákkal valóban kínszenvedés volt. Valahogy a kerítésen belülre kerültünk, mert az kidőlt, végül ki kellett másznunk rajta. Attilán láttam hogy a felmászás és az elmúlt félóra gyötrelmei - szó szerint - lelkileg kicsit rosszul érintették, így azt gondoltam magamban, hogy a völgy aljába érve maradjon csak ott, pihenjen, üljön le míg én felmegyek meggyűjteni az utolsót. Így is lett, szerencsére a koordinátán volt a példány és még ép levél is volt rajta. Annyira zavart élőhelyen volt, hogy csodálkoztam mit keres ott egyáltalán. Visszaértem Attilához, és megebédeltem. Idefelé jövet megpillantottunk egy bányát, és ebből arra következtettünk, hogy az oda vezető út Uzsára visz majd minket, ahol keresünk vonatot vagy valamit amivel Tapolcára visszamehetünk, feltölthetjük vízkészletünket - hiszen a Zalahalápi kút óta nem volt lehetőségünk erre - vehetünk kenyeret és nem utolsósorban időt spórolhatunk egy jó jármű és egy kis szerencse segítségével.

Calluna vulgaris

Monoton séta után a Tapolca -Uzsa - Sümeg útvonalra jutottunk és nagy meglepetésre egyből egy buszmegállóba. 25 perc múlva jön a busz! Leültünk a földre, és egyből jó kedvünk lett. Így még meglehet szombatra! Ha Tapolcán találunk egy jó csatlakozást Gyulakeszire, felfutunk a Csobáncra, megszedjük az anyagot és másnap újult erővel nekifuthatunk a maradék 4 tanúhegynek. Sütött a nap, szólt a nyálas Huligánok a rádióból, haladtunk, fáradtan de már ismét elszántan vártuk Tapolcát. Amint leszálltunk a buszról, az alábbi dolgokat kellett megvalósítani: Kenyeret, vizet, gyümölcsöt - az almára voltunk nagyon éhesek - venni, kínait szerezni, hogy főtt kaját is együnk a buszon, nekem egy kávé - jaj de nagyon kellett már. Ezt Pesten is elég lenne kivitelezni ahol egymás mellett állnak a kínai éttermek, nemhogy itt.

Leszállva a buszról nagy örülés volt, 35 perc múlva indul a busz Gyulakeszire. Hát ez az! Végre a szerencsecsillagunk megtalált minket! Ez életünk csatlakozása! Perfektre tervezve! Egymásnak adtuk a jobbnál jobb jelzőket miközben szinte szaladva kerestük a boltokat. Ott egy ábc, ott jó lesz a víz meg a kenyér, gyerünk kínait keressünk. No az viszont nincs. Megfordultunk, nincs értelme sétálgatni a fő utcán, a másik oldalon visszabattyogtunk a pályaudvarra. Attila egy sikátorba bement megnézte hátha, én nem is hallgattam rá mentem tovább, mikor felkiált, hogy megvan! Ott van! Ez nem lehet  igaz. Ez nem velünk történik. Beléptünk az étterembe, ahol kb semmi nem volt már, mindegy milyen körettel, mindegy milyen hússal csak adjátok volt a menü. Felcsillant a szemem! Jaaaaj egy kávégép! De szép! Benyomtam egy presszót, Attila meg egy szokásos hideg tejes hosszút. Közben elszaladtam venni gyümölcsöt és répát és dugig raktam a táskám. Attila közben beszaladt a boltba vett kenyeret, vizet. Időben vagyunk, minden megvan egyszerűen királyak vagyunk. 5 perc van a busz indulásig, és máris itt vagyunk nagyszerű.

Ám a pályaudvar csendes volt. Mi a fene mondom, sehol a buszunk, csak az amivel jöttünk. Valami kezdett motoszkálni a fejemben, de nem esett le. Augusztus 20 csütörtök, akkor a pénteket általában oda szokták adni az embereknek, és általában szombaton dolgozzák azt le. Ajjaj. Hát most is így volt. Augusztus 21 pénteken szombati munkanap volt. Nem jár a busz... Tudtam én hogy nem lehet ilyen mákunk, valaminek kellett lenni. A következő busz 6-kor indulna. Teljesen összetörtünk, ahogy megültünk ott a padon. Térképet elő, mitévők legyünk? Megnéztük a vasúti menetrendet, és 30 perc múlva volt egy vonat Nemesgulács - Kisapáti állomásra. Kis átrendezéssel, de menjünk ma a Szent-György hegyre ott gyűjtünk, megalszunk, és reggel kb 5-kor indulunk a maradék 4 tanúhegyre. Más alternatíva nem volt, így ez történt.

A vonaton eltöltött 6 perc alatt meg is érkeztünk, gyönyörű fekvésű kis állomáson találtunk egy padot, amire leültünk kínait enni. El lehet képzelni azt az étkezést. Lerúgtam a bakancsot, mezítláb 3 napos izzadt ruhában, mosdatlanul, faljuk az illatos omlós csirkét krumplis rizzsel. Egy csoki is előkerül - a boldogság is jól jönne vele - végül nem marad más, induljunk fel a hegyre. Ekkor már olyan 4 óra fél 5 körül lehetett, a délutáni napsütésben vágtunk neki a régi pincék közötti lösz szoknyára. Van valami jó kisugárzása ennek a helynek, majd meghaltunk ugyan hiszen már fáradtak voltunk, de olyan jó kedvre derített minket a szőlő, a gyümölcsfák, az aranyos, békés épületek. Nagy könnyebbség, hogy itt már rendelkeztünk térképpel, nem kellett vakon utat keresgélni, tervezetten, hatékonyan tudtunk haladni. A bazaltorgonák előtt, amint a turistaút nekiindul a meredek lépcsőknek, egy turistaház volt, ahol egy egész család sütögetett, iszogatott, a nyugalmat semmi nem zavarta meg, csak az üvöltő zene, egyébként tényleg rendben voltak. Lassan magunk mögött hagytuk a zajos bandát, és nekiláttunk az anyaggyűjtésnek. Itt is bőven volt S.danubialis, csak nagy nehezen lett meg a harmadik egyed is. Konkrétan az alatt ültünk le, mikor leraktuk a cuccunkat. Csaba említette milyen jó kiülni az orgonák tetejére. Kipróbáltam, de a lenti táblán olvasott kis magyarázat - mely szerint a bazalt oszlopok alja folyamatosan erodálódik, és csak úgy eldőlnek - kicsit nyugtalanított, úgyhogy egy fénykép erejéig maradtam csak.

A Szent-György-hegyi bazalt orgonák tetején

Lassan sötétedett, így táborhely után kellett nézni. Természetesen a hegy tetején képzeltük el, a térképen láttunk két helyen is padokat, és a fejemben egy tökéletes füves terület jelent meg ahol nyugodtan alhatunk. Na ez nem ilyen volt. A hegy csúcsán épp annyi egyenes felület volt, amire a sátor ráfért, de ez csak egy lépésre volt a turistaúttól. Nem éppen nyugtató ha az ember ott alszik ahol éjjel mások zavarhatják, legalábbis engem nagyon nyugtalanít. De nem volt mit tenni. Épp el akartuk kezdeni a sátorállítást és a tűzrakást, mikor nagy dobogásra figyeltünk fel, egy lovas jött föl ott ahol mi gyalog is megszenvedtünk. A ló nagyon izzadt én még sosem láttam ilyet közelről, nagyon szimpatikusnak tűntek. A bácsi beszélt a tanúhegyekről egy keveset, majd elballagtak. Bár a táborhelyünk nem volt valami fényes, a kilátás páratlan. Ráláttunk a Balatonra, a túlpartra, a Gulács a Tóti-hegy és a Badacsony sötétjét ki lehetett venni. A falvak világítása díszítette táj emlékezetes maradt. A hegy tetején erős szél fújt, megnehezítette a tűzrakást és igen hideg volt az éjszaka is emiatt. Kövek sem igen voltak, így nagy nehezen fogyasztottuk el az aznapi hazai ízek konzerveinket. Ezen az éjszakán nem kellett minket altatni, úgy aludtunk mint akit elvertek.

Esti alvóhelyünk kilátása a Szent György-hegyről

Előre megbeszéltük, 4-kor kelünk, 5-kor indulunk, hogy mielőbb átérjünk a mintegy 6 km-re lévő Csobánc-ra. Csak így sikerülhetett hogy aznap, szombaton már ne kelljen egyedül aludnom. Reggel 5 óra körül ébredtem fel, tehát máris egy órás csúszásban voltunk. Reggeli nélkül pakolás után már 5:50-kor sikerült megindulni a meredek lejtőn, ahol a nagy táskákkal csúszkáltunk. A turistaút mellett egy nagyon finom forrást találtunk, feltöltöttük készleteinket. Ezután vettem csak észre, hogy Attila komótosan lépked, olyan arckifejezéssel, hogy jobbnak láttam nem hozzászólni. Míg Gyulakeszi-be átértünk a földúton tartott ez az állapota, de egy boltba beszabadulva finom péksütemény és kakaó után 8 órára frissek lettünk.

Attila barátom mereng az előző napi táborhelyünkön, lent Gyulakeszi terül el.

Gyönyörű kilátás a Csobáncról, jobbról balra: Gulács, Badacsony, Szent György-hegy.

Innen nagy hórukk a Csobáncra, melynek tetején a várromok mellett S.bakonyensis-ek is voltak. A gyűjtés helye csodás volt, ráláttunk az előző napok útvonalára, a Halápra és a katonai területre is. Mire lefelé baktattunk már erősen tűzött a nap, épp jókor jött egy újabb kút, amelyben megmosakodtunk, jéghideg volt és nagyon finom. Maga a kút megoldása is érdekes volt, napelem volt a tetején, és egy kis gombot kellett megnyomni hogy a szivattyú felhozza nekünk a hűs vizet. Nagyszerű ötlet, kiválóan, ízlésesen kivitelezve. Lefelé azért megmintáztuk a már-már érő szőlőfürtöket, és megállapítottuk hogy sokat tud dobni a hangulaton egy kevés gyümölcs.

Potyautas a táskám szíján. 

Gyönyörű kilátás a Csobáncról.

Káptalantótiban a fő utcán találtunk egy Kert presszó nevű helyet, melynek nevét nem igazán értjük, az utcára volt kitéve két lóca, azon ültek a fogyasztó emberek. Úgy estünk be az ajtón mint két hülye egy erős "öhhh" hang kíséretében. A kávé kérdésünkre igen válasz érkezett, és mi egy-egy presszót szürcsölve ott ültünk az aszfalt mellett az árnyékban. Különös képet festhettünk annyi szent.

Ekkor fél 12 volt, már-már látszódott a vége, és igen meglehet az még ma. A Tóti-hegyről nyílik a legjobb kilátás a tanúhegyekre és a Balatonra, nekem személy szerint a Csobánc jobban tetszett. Itt nem találtunk csak két egyedet, később derült ki hogy bizony jóval több volt ott, csak lejjebb kellett volna menni. A napsütötte bazaltsziklákon dús párnákban nőtt a Grimmia laevigata. Mikor lejöttünk, megebédeltünk. Lassan elfogyott az összes lila hagyma, paradicsom ami már négy napja rohadt a melegben, és lassan a kenyér is, egyre könnyebb volt a táskánk.

A Gulács nehéz falat volt, folyamatosan emelkedik az út a csúcsig, méghozzá erősen. Nagyon izzadtunk, annyira, hogy mikor megálltunk fel kellett öltözzek, mert megfáztam volna. Nagy pakkjainkat elrejtettük, és csak a gyűjtőcuccal mentünk föl, ahol is bőven találtunk egyedeket. Itt ismét megtapasztalhattuk, hogy ez a faj mennyire jellemző helyen, közvetlenül a sziklafal peremén él. A Gulácsot is elkezdték elbányászni, de szerencsére a nép akarata miatt felhagytak ezzel a fantasztikus ötlettel, de a nyoma megmaradt. A bánya szélén tisztán kivehetőek voltak a berkenyék. 5 órakor indultunk el a Gulácsról, és az utolsó próbatétel következett: a Badacsony.

Utolsó próbatételünk már látszik, A képen a Badacsony a Gulácsról fotózva.

Már sietni kellett, nem volt mese, kiléptünk. Magunk is meglepődtünk mennyire bírtuk. Átléptünk mindketten azon a holtponton, ami sokszor annyira visszafogja az embert. Szőlők között, nagyon szép tájon haladtunk - vagy inkább rohantunk. Ahogy emelkedni kezdtünk, nem vettünk vissza a tempóból, a vonat és az ágyban alvás lehetősége motivált. A Kőkapu nevű helyre érve a GPS már jelezte, közel vagyunk. Attila nem jött föl velem, pedig nagy megdöbbenésben lett volna része. Ahogy mászok fel a meredek sziklafal tetejére, szófoszlányokat, beszélgetést hallok. Na gondoltam, itt már sok a turista. Aztán ahogy föléjük érek látom ám hogy mind az öten fekszenek és növényt fotóznak. Volt közöttük fiatal és ősz, idős ember is. No itt baj lesz, de muszáj volt a mintákat begyűjteni. Egyszer csak egyikük észrevett, és megkérdezte hogy mit csinálok itt? Valami geoládát keresek? Nem nem, csak Sorbus bakonyensis-ről gyűjtök mintákat. Úgy néztek egyszerre rám, mintha valami bűncselekményben füleltem volna le őket. Utólag derült ki, hogy az Ő csoportjuk is Sorbusok-kal foglalkozik, a fenti fajjal kapcsolatos nézeteltérésben ők a másik oldalt képviselik. Nagyon meg voltam illetődve, és kérdéseikre csak zavart válaszokat tudtam adni, teljesen hülyének nézhettek. Azért még egy beugratós kérdést is kérdeztek, hogy ez mind bakonyensis-e. Szinte futottam lefelé előlük Attilához és még órákkal később is hitetlenkedtem hogy ez nem lehet igaz! Mekkora ennek a valószínűsége?

Badacsonytomaj felé tartva elégedetten vettük tudomásul hogy elérjük a vonatot, nincs gond. Már az állomáson voltunk, Attila még visszament egy-egy sörért, nem tudom hogy volt ereje én megültem. Még a kis piros tartogatott nekünk meglepetéseket, a kalauz a 110%-os telítettségre - amit egyáltalán nem értek, hisz ülőhely is simán volt - és hogy Ő egyedül van, nem tud jegyet adni, majd ha visszaér Balatonfüredig akkor ad, és kiment az előtérbe telefont nyomkorászni. Közben a legendás mondat is elhangzott a szomszédos, már egyáltalán nem szomjas társaság szájából "Ezek az Árpád háziak aztán benne voltak a lecsóban" még napokkal ezután is ismételgettük, ott pedig dőlve röhögtünk rajta olyan fáradtak voltunk már.

Összegezve a túrát, a gyűjtés eredményesnek bizonyult. Minden élőhelyről gyűjtöttünk anyagot, így el lehet kezdeni a DNS kivonást. A tervezett 45 km utat a plusz helyek és időhiány miatt a távolság felszökött 60 km-re. 1.nap: 3km :) ; 2.nap: 16km ; 3.nap: 14,5km ; 4.nap: 26 km. Az utolsó nap nagyon hasznos volt, nagyon jó edzésnek tartottuk. Minden remekül alakult, az első napi esőt leszámítva hibátlan időjárást kaptunk. Az augusztus 20 miatti kavarodás útvonal módosítást okozott, de utólag beláttuk, máshogy nem tudtuk volna teljesíteni szombat estig csak így. Ha valami rossz történik nem feltétlenül jelent hosszabb távon is rosszat.

Route 3,238,490 - powered by www.wandermap.net

Route 3,238,504 - powered by www.wandermap.net

A DNS kivonás lassan elkezdődik, izgatottan várjuk az eredmény. Ide pedig visszajövünk még, amikor kevésbé hajt minket az idő és több napot töltünk el ezen a varázslatos, megmagyarázhatatlan boldogságot okozó tájon.

A tanúhegyek Sorbusainak nyomában 1. rész

Egészen véletlenül - és persze Csaba hatására - nagyon érdekes témát választottam a szakdolgozatom témájának, mégpedig a Sorbus bakonyensis előfordulását valamint genetikai és morfológiai vizsgálatát. A téma rendkívül érdekes, hiszen hazánkban a faj körül vita folyik. A faj elterjedési területe rendkívül nagy. Ha figyelembe vesszük, hogy a apomiktikus fajoknál egy szűk területnek lehet saját faja, akkor a Bakony nyugati felétől egészen a Keszthelyi-hg-ig tartó area túl nagy ahhoz hogy egy klón legyen. Szóval a feladat adott volt: be kell gyűjteni a területről a DNS mintákat, és meg kell vizsgálni hogy van-e különbség amit genetikai vizsgálatokkal ki lehet mutatni. Az alábbi elbeszélés ennek a gyűjtőútnak a leírását tartalmazza.

Sorbus bakonyensis (Forrás: botanikaforum.com)

Terveim szerint egy hét alatt "mohás" tempó mellett be tudtuk volna gyűjteni az anyagot, és a fejemben kialakult egy kép, miszerint a napsütésben, sátorral, egy-egy balatoni fürdéssel és az út alatt mohák megfigyelésével tarkított túra lesz. Sajnos az időjárás máris átírta a forgatókönyvet, hiszen augusztus 17-18-án csuda rossz idő volt, ezért kapásból el kellett halasztani az indulást szerdáig. Sajnos csak Attila tudott eljönni - MAtej Albániába készült, és cseppet sem irigylem (de igen) - viszont neki is szombat este haza kellett mennie. Arra gondoltam, jól van, majd egyedül is alszom egy vagy két éjszakát, szépen begyűjtjük amit kell. Attila  - és persze a magam kedvéért is - egy teljes napot szenteltünk volna az Uzsa környéki savanyú kavicsos területre, ahol számos ritka moha található meg. Természetesen ahogy az lenni szokott, egészen más lett a menetrend és a tempó is.

Indulás előtt Csabával egyeztettünk a helyszíneket illetően, és a fejemben összeállt az útvonal is, aminek a tervezete a következő: Tapolcáig vonattal, majd Zalahalápra átbuszozva a Haláp megcsonkított hegyén éjszakázunk. Innen egyenes úton Uzsára, ahol megalszunk, és este elindulunk a Csobánc irányába. Másnap Szent-György-hegy plusz a Gulács és Tóti-hegy, végül vasárnapra marad a Badacsony. Fáradtság esetén és kaja utánpótlás miatt buszozás igény szerint igénybe vehető.

A gyűjtőút tervezett útvonala. Természetesen nem valósult meg.

Tehát augusztus 19-én: indulás. Előző este bepakolva, minden cuccot bekészítve minimál súly elvek alapján ruhanemű és tisztálkodási felszerelések elhelyezve és természetesen "haza ízek" páncélos válogatása raktározva. Reggel még be akartunk ugrani Csabához pár dolgot megbeszélni - de nagy szerencse - és kiderült, hogy még két helyszínt kell meglátogatni! Ez úgy alapjában megrengette a tervezetemet, ugyanis Sáskától északra, valamint Újdörögd és Uzsa között lévő Viszló patak völgyében is kellett gyűjteni. De pozitívan álltam a dolgokhoz, mondván semmi gond, legfeljebb kevesebbet mohozunk az útjaink során.

11:12-kor indultunk el Kelenföldről és viharos sebességgel már Székesfehérváron is voltunk, majd a Balatonfüred után a Kék Hullám fantázianevű vonat lecsendesedett, szinte kínszenvedés volt mindenhol megállni Tapolcáig. De persze ez a nyár, a nyaralók miatt muszáj. Nemrég tekertünk végig bringával ugyanezen az útvonalon, jó volt látni az ismerős tájat, egy-egy jellegzetes épületet vagy épp rosszul sikerül kerékpárút építési próbálkozásokat. A Badacsony után - várj csak nemsoká visszatérünk hozzád! - a vonat észak felé fordult, és a tanúhegyek között igyekezett Tapolca felé. Megmutatta magát a Gulács és a Csobánc is, de a Szent-György-hegy szinte végig szem előtt volt. Nem tűntek magasnak, hiszen nem is voltak azok, de tudtuk, hogy majdnem tengerszintről kell felmenni, így aztán nem is becsültük le őket. Végre leszálltunk. Már nagyon hiányzott egy kávé, úgyhogy az állomás melletti kocsmába be is mentünk. Egy egészen tűrhető presszó után kifelé menet Attilának gratulált egy minden zenére táncoló törzsvendég, és megállapította hogy "ez egy szuper csávó". Halvány sejtésünk volt arról merre van a buszpályaudvar, szépen sétáltunk odáig. A buszra csak 5 percet kellett várni, már robogtunk is Zalahalápra.

Ott leszállva a napsütésben megindultunk felfelé a Halápra. A hegy mai kinézete igen furcsa, ugyanis ezt a tanúhegyet elbányászták. Eredeti magassága 358 m volt, erről a hegyről még most is páratlan panoráma nyílik a többi tanúhegyre, sőt a Balatonra is. El lehet képzelni milyen gyönyörű volt amíg eredeti magassággal rendelkezett. Magát a bányászatot a kockakövek és a bazalt alapanyag igény csökkenése miatt a 80-as években megszüntették. Azóta az épületek romladoznak, és a szeletekre szabdalt hegy mementóként emlékszik erre a pusztításra. Azért nem semmi, hogy hogyan lehetett régen egy ilyen gyönyörű geológiai, kulturális és jelentős természeti értéket romba dönteni. A felfelé vezető út szőlők, pincék és gyümölcsösök között vezetett. A bánya bejárata sorompóval le van zárva, miszerint életveszélyes a hely. Ennek ellenére jót aludtunk ott :)

A Haláp a 20-as években (Forrás: wikipedia)

A növényzet lassan kezdi borítani a meddőhányót, melynek az északi oldalára húzódtunk. A talajon sűrűn nő a zuzmó, valamint indikátorként vettük észre a Brachythecium albicans-t mely savanyú területeket kedvel. GPS koordináták alapján próbáltuk lokalizálni a Sorbus-ok helyét, és úgy tűnt a bánya északi szélének és a hegy eredeti oldalának a közelében lesznek. Letettük a táskákat, én felmásztam a GPS-el a nyakamban meg a gyűjtőzacsival. A szerkezet picit pontatlan volt, ami egyébként az egész túrát jellemezte, így sasolnom kellett erősen, de meglett. Az összes példány kivétel nélkül a perem legtetején állt, néhol már leomlottak a kövek a gyökerükről de akkor is tartották magukat. Miközben keresgettem, észrevettem egy bazalt görgeteglejtőt, melyek szinte tömve voltak tömött-dagadt Hypnum cupressiforme-val, Hedwigia ciliata-val. Ráadásul a Grimmia decipiens egyetlen magyarországi ismert élőhelye a Haláp északi szikláin van, nagyon megtetszett a terület. Csak felületesen tudtam megnézni a helyet, de nagyon emlékeztetett a Börzsönyben látott andezit görgeteg-re, így mikor lementem egy óra múlva Attilához javasoltam neki, hogy aludjunk itt és reggel kerülünk egyet, megkeressük a Grimmiát is.

A berkenyék ezt látják ha délre néznek.

Kiválasztottuk az alvóhelyet, sikerült egy kevésbé sziklás, védett területet találni. Így aztán munkamegosztásba kezdtünk, ami minden este megmaradt: Attila sátrat vert én meg a tűzrakó helyet építettem kövekből és elkezdtem hordani a gyújtóst meg a tűzifát. Picit felélénkült a szél, és sötét, nyugtalanító felhők jöttek északnyugatról. De ráláttunk a Balaton túloldalán lévő viharjelzőre, ami I-es viharjelzést mutatott így nem aggódtunk. Este a menü részemről már jól bevált MAtej tesztelt: Haza ízek: Rakott káposzta. Attila valami csülköt próbált aznap, úgy láttam nem annyira nyert. A parázsba dobtuk őket és kenyérrel, paradicsommal na meg lila hagymával benyomtuk. Egy kicsit beszélgettünk még, aztán behúzódtunk a sátorba. Ezúttal nem az én kis fesztiválon 10 éve talált 2 személyesemmel mentünk - de jó! - hanem Attila frissen vásárolt még tuti víztaszító / esőtaszító / jó időt hozó varázssátrával. Minden cuccot bepakoltunk és aludtunk. Azaz aludtunk volna. 5 perc után mászkálást hallottunk a fejem mellett, nem igazán volt megnyugtató, ezért kimásztunk, megvilágítottunk mindent magunk körül, nem volt ott senki. Persze ki is lett volna a hegytetőn egy bányában csak hülyék lehetnek éjszaka. Kiderült hogy a sátor hangjai mindkettőnknek ismeretlenek voltak, ez tréfált meg minket és tartott engem rettegésben. Nem sokat aludtam, illetve úgy éreztem percenként ébredek fel. Ráadásul az éjszaka kis szünetekkel ugyan de szemerkélt az eső.

Attila a szálássfelelős

Amint világosodott keltünk a hálózsákból és nekiláttunk összeszedni magunkat. Hűvös volt picit, rajtam kabát volt már. Előző este okosan betettük a gyújtóst a sátor előterébe így nem volt gond a vizes fa meggyújtásával. Pici lelki töltődés után beraktuk a tűz fölé a híres lábast, ami már sok túrára elkísért - ez látszik is rajta - kb egy liter vizet beleöntöttünk annak reményében hogy teát készítünk. Félig meddig alászerkesztettük a tüzet, így viszonylag hamar tea meleg lett, a forrást már nem tudtuk kivárni. Ezután összeraktuk a sátrat és felmentünk a tegnap látott északi sziklás görgeteget megnézni. Az általunk ismert mohok gyönyörűek voltak, jól érezték magukat. Vaskos Hypnum és Homalothecium párnákba szinte belefeküdt volna az ember. Közöttük azonban újdonság is várt: még nem láttam a híres invazív Campylopus introflexus-t, ami itt még kisebb párnákban volt jelen. A Grimmia keresés közben G.decipiens gyanús példányt találtunk, amiből meghatározásra egy csipetet elvittünk, vigyázva hogy csak pár szálat vigyünk, hisz ez az egyetlen ismert előfordulása.

A Haláp északi oldalán található bazalt törmeléklejtő

Az idő közben egyre szomorodott, ahogy nagy zsákokkal baktattunk le a Halápról. Volt valami nehezen leírható hangulat ezen a hegyen, hegymaradványon. Talán sajnálja az ember hogy megcsonkult ez a gyönyörű hegy, jelen vannak a múlt épületeinek romjai, de mégis tudjuk, hogy már vége a zaklatásnak, már nincs ott fenn ember aki pusztít, csak olyan aki megemlékezik és aki a tájat nézi.

Nagy feladatunk volt víz vétele, hiszen elteáztuk a 3 liter víznek a maradékát amit vittünk. Továbbá a plusz két úti cél miatt gyorsabban kellett volna haladnunk, és az volt a terv, hogy mivel csütörtök hétköznap van, biztosan lesz egy busz Sáskára, amit szépen elérünk. Jaj és persze egy kávé is kellett. Megkerestük az egyetlen boltot, ami megdöbbenésünkre zárva volt. Hát ezt hogy képzelik hogy nyitva tartási időben bezár egy bolt, ez már mégiscsak több mint megengedhető. Attila elment megkérdezni valakit hogy mi történik itt, és a "Miért van zárva a bolt" kérdésre az a felelet jött, hogy "Augusztus 20-a van". Júúj ez nagy égés volt, még másnap is ezen röhögtünk, hogy milyen elveszett embernek tűnhettünk, fogalmunk sincs micsoda nemzeti ünnep van ma. Eléggé keresztbe tett a kávénknak az államalapítás ünnepe, de nem lehet mit tenni. Javasoltak egy kutat ivóvíznek, ahol megtöltöttük a készleteket. Azt nem is kell mondani, hogy a buszok ezen a napon megszűntek létezni, így a kb 4 km-re lévő Sáska településre gyalog kellett menni. Közben elkezdett esni, nagyon szürke felhőbe meneteltünk bele, az eső cuccainkat is fel kellett vennünk. Sáskára érve egy buszmegállóban tartottuk az ebédet, lelkileg kicsit mélyponton, nem volt a legjobb a hangulat. Már itt megkérdőjeleződött az, hogy meg tudjuk-e csinálni időben a túrát. Mire ideértem már tudtam hogy én nem akarok egyedül sátrazni egy hegytetőn ahol viszonylag sok a turista, így szombat estig kellett volna végezni a gyűjtéssel. Máris változott a terv, Uzsán nem alszunk, hanem kicsit mohászunk, és megyünk át délután a Csobáncra. Egy fiatal lovacska is együtt evett velünk, ő beállt a fák alá az eső elől. Egy paradicsomos lila hagymás paprikás paradicsomos ebéd után azonban az eső elállt, szép párás napsütésben mentünk tovább.

Nagy probléma volt, hogy mivel nem tudtunk Sáskáról és a Viszló-patakról, ide nem hoztunk térképet. De egyáltalán nem. GPS koordináta alapján a legjobbnak tűnő úton mentünk. A faluból a megfelelő irányba egy elég jó állapotú murvás út vitt a cél felé. Egy tábla fogadott minket: Honvédségi terület, belépni tilos! Na erről tudtunk, Csaba felkészített minket, de állítólag kedvesek ha észrevesznek. Nyugatra a katonai gyakorlópálya gyönyörű dimbes-dombos, dolomit alapkőzetű terület, a napsütésben nagyszerű látványt nyújtott. Keletre egy telepített fenyves torzította a képet - előre kaptuk az instrukciót, be ne menjünk, semmi érdekes nincs ott - és a változó időjárásban, azaz vagy esik, kell az esőcucc, vagy süt a nap vetkőzünk mert melegünk van állapotok percenkénti váltakozása után lassan lassan el értük a Rosta-völgyet. Itt meglepően jó állapotú nyílt dolomit völgyet találtunk, melybe azért a fenyő, és a boróka már belekerült. Itt vannak a Sorbusaink. A táskánkat elrejtettük, üresen kaptattunk fel a hegyre. Itt egy telefonos segítséget is kértem, ugyanis volt gond a S.bakonyensis felismerésével - de legalább megjegyeztem a S.danubialis-t - de végül sikerült az anyag megszedése.

A katonai terület. Veszélyesnek tűnik...

A következő helyszín, elég jól emlékszem rá 7 km-re volt a Rosta-völgytől, ez volt a Viszló-patak völgye. Ugye térképünk nem volt, a legegyszerűbb volt a katonai területen átmenni. A dimbes dombos terepet az alább fotó is jól szemlélteti. Nagy táskával meg persze kínszenvedés volt a fel-le játék. Egy szép rókát is láttunk, nagyon meglepődött hogy embert lát. Volt egy magasabb hegy a környéken, amin több torony illetve épület is volt, gondolom a katonák dolgoznak benne. Úgy éreztem magam mint aki lopakodik és a hegyről mindig figyelnek. Ez be is jött, ugyanis amint leültünk pihenni egy kicsit, egy fehér terepjáró közelített, majd megint közelebb jött, végül megállt mögöttünk, hallottuk az ajtók csapódását. Megbeszéltük Attilával hogy azt mondjuk nem tudtuk hogy katonai terület, és kész. Két fiatalember jött valóban katonaruhában és kérdezték van-e valami papírunk hogy itt vagyunk. Én katonai gatyában és ingben voltam lehet azt gondolták itt a várva várt támadás amiért a honvédséget 50 év után ismét be lehetne vetni. No nekünk csak füzet vagy herbáriumi papírunk volt, szóval megkértek hogy mihamarabb hagyjuk el a helyet - el is vihetnétek gondoltam - szóval alapjában véve rendesek voltak velünk. A Tapolca - Nyirád utat átszelve azonban véget értek a rejtőzködő megpróbáltatásaink, és újabbak jöttek.

A katonai terület. Balra a Cseket-hegy. (Fotó: vadregeny.blogspot.com)

Azt az utat követtük, mely leginkább a GPS koordinátánk felé vitt minket. Mikor már 600 m-re voltunk tőle, úgy döntöttünk letérünk az útról. Ekkorra már 16 km volt a lábunkban és mivel reggel 10-ig a Halápon moháztunk, már 18:00 körül lehetett. Egy szép tisztás és fákkal szegélyezett ligetes területen úgy döntöttünk itt alszunk, letettük tehát a nagy pakkot, álcáztuk és a könnyű gyűjtő csomaggal nekivágtunk. A GPS azonban zavart észlelt az erőben és nem volt hajlandó pontosan megmondani az egyedek helyét. Mivel itt már S.gayeriana-k is vannak, jobban oda kellett figyelni. Találtunk egy S.bakonyensis egyedet, és két hatalmasat, melyről nem tudtunk gyűjteni sem. Fel akartam mászni a szomszédos Quercus-ra, de addigra már besötétedett, így visszatértünk a táborhoz mondván majd reggel friss fejjel  - és fénnyel - gyűjtünk. Itt nagyon el voltunk keseredve, mert így már tutira látszott hogy nem végzünk szombat este. A program aznap is volt, Attila sátrat állított, én tüzet raktam. Ma egyedi CBA konzerv, babfőzelék kolbásszal volt a menü, Attila meg is jegyezte hogy bátor döntés volt ilyet hozni. Szerencsére nem volt komolyabb gond vele, hiszen jól esett a meleg kaja. Az éjszaka nagyon hideg volt, de az alvással szerencsére semmi gond nem volt. Hulla fáradtan bedőltem a hálózsákba. Hajnalban arra ébredtem, hogy egy szarvas vakargatja az agancsát egy közeli fán és hörgő hangokat ad ki, nem volt megnyugtató, de addigra már pirkadt, és lassan úgy is kelni kellett hogy a harmadik helyről is meggyűjtsük a Sorbus bakonyensis-t...

Hajnali hűvös hangulatkép a Viszló-patak völgye mellett.

Folytatása következik.

Felhasznált fotók:

• vadregeny.blogspot.com

A "hegedűs" Syntrichia-k

Bevezetés

Az alábbi bejegyzésben két számomra gyönyörű Syntrichia nemzetséget szeretnék bemutatni, mégpedig a Syntrichia montana-t és a Syntrichia virescens-et, melyek azért kapták a hegedűs becenevet, mert a leveleik nagyon szép hegedűalakúak. Terepen nem lehet egyértelműen megkülönböztetni őket - habár mint később látjuk az élőhely alapján sejteni lehet - de valós megkülönböztetésükhöz mikroszkópos vizsgálatok szükségesek.

Taxonómia

Besorolás: Bryophyta / Bryopsida / Pottiales / Pottiaceae / Syntrichia
Latin név: Syntrichia virescens (De Not.) Ochyra  - Syntrichia montana Nees
Szinonímok:

• Syntrichia virescens (De Not.) Ochyra: Syntrichia pulvinata (Jur.) Jur. / Barbula ruralis var. virescens (De Not.) Bertol. / Barbula pulvinata Jur.
• Syntrichia montana Nees: Syntrichia intermedia Brid. / Tortula intermedia (Brid.) De Not. / Tortula ruralis var. crinita De Not. / Tortula crinita

Nevek: 

• virescens = "Becoming green" azaz zölddé váló, zölddé változó.
• montana = "Of the mountains" azaz hegyekből származó, hegyi.

Elterjedés:

• Syntrichia virescens: Mérsékelt övi faj. Európában Spanyolországtól, Észak Szicília- és Szardiniától egészen felhúzódik Skandinávia középső területéig, keletre Törökország és Kaukázus vidékéig. Megtalálható Észak Amerikában és a Kanári szigeteken is [Smith]. Magyarországon gyakorinak mondható, Északi és Dunántúli középhegységben, a Somogyi és Zalai-dombságban. Az Alföldön is gyakori [Orbán S - Vajda L.] Főleg alacsony vidéinken gyakori [Boros Á.]

Syntrichia virescens (Forrás: www.fugleognatur.dk)

• Syntrichia montana: Szubatlanti - szubmediterrán faj. Dél Skandináviától egészen a Kaukázusig, Törökországig valamint Észak Ázsiában, Makronéziában, Észak Afrikában, Észak és Közép Amerikában található meg. [Smith]. Magyarországon hegyvidékeinken általánosan megtalálható, így az Északi középhegységben: Gömör- Tornai-karszt, Bükk, Cserhát, Dunántúli középhegységben: Visegrádi-hegység, Pilis, Budai-hegység, Gerecse, Vértes, Bakony, Balaton-felvidék, Keszthelyi-hegység valamint a Mecsekben, a Villányi hegységben és a Kőszegi hegységben [Orbán S. - Vajda L.]

Syntrichia montana (Forrás: www.fugleognatur.dk)

Élőhely:

• Syntrichia virescens: Kéreglakó faj. Ligeterdőkben, tölgyesekben, deszkakerítéseken él, nem ritka faj [Orbán S. - Vajda L.] De sziklákra és betonra is felmehet! Ez teszi szükségessé a mikroszkópi azonosítást. Nyílt helyzetű, magányos fák törzsén, falakon, habarcson sőt aszfalt utakon is megtalálni. [Smith]
• Syntrichia montana: Sziklalakó faj, sziklagyepek napos kövein, mész és dolomitsziklák repedéseiben, karsztbokorerdőkben. Máshol hiányzik, vagy ritka. [Orbán S. - Vajda L.]. Kitett helyeken, mészkövön, falakon, háztetőkön, ritkán savanyú sziklákon is. [Smith]

Megjelenés:

• Syntrichia virescens: Sűrű vagy laza párnákban nő. Színe feketés-zöld szárazon, nedvesítve szép zöld szín jellemzi, Innen a neve is. Levelei lapát alakúak, nedvesítve hátratörnek, középen hegedűalak szerint befűződnek. A levél csúcsa jellegzetes lecsapott. Erőteljes ér jellemzi, hosszú, fogazott hyalin szálban kifut.  [Orbán S. - Vajda L.] Az ér keresztmetszetben csupán 1-2-3 sornyi sztereida sejtet mutat.

Syntrichia virescens Quercus cerris törzsén bőségesen él.

 

Syntrichia virescens levél.

• Syntrichia montana: Tömött párnákban nő, sötétbarnás színű, mely nedvesítve sötét és világoszöld érdekes keverékét adja, mely megfoghatatlan, de jellegzetes. Szárazon a levelek összeállnak, nedvesen a levél csúcs visszahajlik. A levél közepén hegedűszerű lefűződés látható. A levél kerek végű lapát alakú, az ér pirosas. Hosszú hyalin szőr kifut a levélből, mely fogazott. [Orbán S. - Vajda L.] Nem gyakori a tok, esetleg tavasszal vagy nyáron fordulhat elő.

Syntrichia montana napsütötte déli fekvésű dolomitsziklán. Jól látszódik az a bizonyos szín.

Syntrichia montana levél.

Mikroszkópos megkülönböztetés:
A két mohánál sajnos csak egy esetben lehet biztosra menni terepen, mégpedig akkor, ha fakérgen találjuk, ebben az esetben S. montana nem lehet (ugyanakkor más Syntrichia fajok előfordulhatnak). Amennyiben sziklán találjuk, gyűjteni kell belőle. A kulcs, a levélér fonáki részén található sztereid sejtek vastagsága. Az alábbi képeken jól látszik, hogy míg a S.virescens-nek csupán 1-2-3 [Smith] sejtsorosak a sztereid sejtjei, addig a S.montananak jóval több, jól kidudorodik a laminából. Egyesek lupeval is látják a különbséget, aki nem ennyire vájt szemű, annak marad a mikroszkóp.

Syntrichia virescens 1-2-3 sejtsoros sztereid csoportja. (commons.wikipedia.org)

Syntrichia montana vastag, több sorban álló sztereid sejtjei (Forrás: commons.wikipedia.org)

A színükben is van valami nehezen megfogható különbség. Nedvesítés hatására a feketés, sötétbarnás S.montana olyan színt vesz fel, ami nagyon szép, jellegzetes, de számomra leírhatatlan (a színekkel bajban vagyok egyébként is). Az alábbi képeken jól látszódik a különbség.

Felhasznált irodalom:

• A.J.E. Smith - The Moss Flora of Britain and Ireland (2004)
• Boros Ádám - Magyarország mohái (1953)
• Ian D.M. Atherton, Sam D. S. Bosanquet, Mark Llawley - Mosses and Liverworts of Britian and Ireland: A Field Guide (2010)
• Orbán Sándor - Vajda László - Magyarország mohaflórájának kézikönyve (1983)

Internetes források:

• http://www.theplantlist.org/
• http://davesgarden.com/guides/botanary/
• commons.wikimedia.org
• www.fugleognatur.dk

A nem olyan messzi dél vadjai

A nem olyan messzi dél vadjai

Az egyetem keretein szigorúan kívül - Attilával és MAtejjel - a félévre beterveztünk minden hétre egy afféle kis önképző kört, amelyen hétről hétre egy előre megbeszélt témának utána nézünk, és egy könnyed kérdezős – beszélgetős előadásban „előadjuk” egymásnak, így ösztökélve magunkat az otthoni tanulásra, és irodalmazásra, tájékozódásra. Az egyik ilyen alkalom során vetette fel hirtelen MAtej, hogy ugyan mivel március 15-e úgyis vasárnapra esik, viszont a pénteki napjaink szabadok, nem mennénk-e el az egész hétvégére valahová kicsit botanizálni. Természetesen azonnal igent mondtunk, és mivel azon az „előadáson” épp a mediterrán és magyar Helleborusokról volt szó, kapásból rávágtam: Mecsek. Délen van, ott melegebb van, a növények is előrébb vannak, sok-sok jót hallottunk már a térségről innen-onnan, többek között Nagy József Tanár Úrtól is.

MAtej pakkja, még az egyetemen.

Az utat már nagyon vártuk, a szervezés közben derült ki, hogy Attila sajnos nem tud jönni egyéb elfoglaltságai miatt, így ketten vágtunk neki. No de ne szaladjunk annyira előre. Ez évben a március 15. előtti héten a tavasz meglebbentette szárnyait: a déli fekvésű Budai Arbor-ra csodás meleg fényár sütött le, kipattintva az első durranásig duzzadt rügyeket. Az egész héten kellemes volt dolgozni, tanulni, élvezni, hogy lám-lám idén is van tavasz, mint eddig minden évben. Ahogy egyre közeledett a péntek, úgy borultak be a kilátások a hétvégére: csütörtök péntekre eső és nagy erejű szél, szombaton és vasárnap pedig „elvétve csapadék előfordulhat” címszóval jósoltak a meteorológusok. Én szokásomhoz hűen kezdtem a „biztosak vagyunk benne, hogy megyünk?” strófáimat csepegtetni MAtejnek, aki  - jól tette – hajthatatlan maradt, lesz, ami lesz, ha nagyon megázunk, legfeljebb hazajövünk. Rendben!

Ami az útvonalat illeti, Pécsvárad és a Zengő mellett döntöttünk, onnan pedig ha lesz rá idő és hajlam majd Óbánya – Mecseknádasd felé végzünk majd. Pénteken MAtejnek még némi elintéznivalója volt az egyetemen, így 11:45-kor terveztük indulásunkat Pécs felé a Keleti pályaudvarról. A kaja szervezése során felmerült a „mit kéne vinni”? Szerencsére Zsuzsi barátnőm édesapjának (ezúton is köszönöm szépen!) volt egy kölcsönadható gázfőzője, így akár a meleg étel sem volt oly elérhetetlen. Éppen ezért csütörtök esti vásárlásom során beszereztem egy rakott káposzta és egy székely káposzta menüt a páncélos hadosztályból, 2 sprotni halacskát és egy májkrémet is. Mindehhez egy kiló kenyeret és 7 zsemlét párosítottam egész hétvégére.

Route 2,947,569 - powered by www.wandermap.net

Az útvonalunk nem volt egy huszárvágta, de nem is ez volt a célunk :)

Pénteken elérkezett az utazás ideje, igen jó súlyú táskámmal kúsztam ki a Keletibe szitáló esőben, mindenfelől furcsa „ez hülye” tekinteteket láttam, már ezért is megtetszett az út – szeretek más lenni, mint mások no. Mikor találkoztunk röviden megbeszéltük ki mit hozott, s megkérdeztem, hogy ugye Neked van konzervbontód? Hát az nincs. No akkor majd Pécset addig nem hagyjuk el, míg nem lelünk egyet. Az Intercity vonatra felpasszíroztuk magunkat, majd 2 óra 40 perces utazás után megérkeztünk Pécsre! Az út jó kis beszélgetéssel telt el. Mindenfelé erős belvizet tapasztaltunk, s szép csapatban mutatták magukat a nagy kócsagok. Ahogy közeledtünk a Mecsek felé, nem igazán láttunk hegyeket: ugyanis nem látszódott semmi az erősen borult kékesszürke felhőtől. Na, ott biztosan esik! (nem is tévedtünk egy szemet sem :D na de majd később).

Pécs fantasztikus hely. Azt tapasztaltam, ahogy megyek délebbre és nyugatabbra az országban, egyre kedvesebbek az emberek. Mosolyognak, köszönnek, szívesen segítenek. Most is ezt tapasztaltam a városban, ami megmelengette az amúgy hideg még erősen sapkás belső hőmérsékletemet. A vasútállomástól a buszállomásra át kellett jutnunk, s közben keresnünk kellett egy boltot, hogy a konzervnyitót beszerezzük. Erre a legjobb lett volna egy 100 Ft-os bolt, mert ott ugye tuti van. Figyelem! Pécsett a vasút és a busz pu. között nincs 100 Ft-os bolt! Egy Rosmannba beszabadultunk, hátha (nem is volt furcsa két ember 80 literes zsákkal ahogy manőverez a méregdrága parfümök között) ám nem tartanak nyitót. De a kedves emberek már ajánlottak is valamit: ott szemben van egy kínai. Átérünk: Konzum Áruház, nagy Ázsia kincse tábla alatt kúszik fel a mozgólépcső. Hurrá! Találtunk egyet, igaz 1490 volt a legolcsóbb, de nem volt mit tenni, ha enni akartam valami meleget 3 napig, muszáj volt. A szomszédos boltban még tankoltunk pár müzli szeletet és szőlőcukrot, és irány a busz pályaudvar! Épp jókor érkeztünk, 5 percünk volt a busz indulásáig.

Pécsváradig sima utunk volt, a buszról leszállva picit térképeztünk és megindultunk a Zengőre! Egy szép kis utcán haladtunk, a kertek meglepően igényes növényekkel bírtak: errefelé nem csak a szokványos növényekkel való kertépítés, hanem egy két különlegességgel való díszítés is tapasztalható: 1-2 szép Ilex fajtát láttunk, és persze szinte minden kertben megtalálható volt az épp ebben az időben nyíló Primula vulgaris egyedei is. Számomra nyilvánvaló volt, hogy elpuhultam télen, mint a jól tartott malac: nehéz volt a zsákom, nem is bírtam jól a tempót. Sőt mostanában erőnléti problémáim is voltak, amiknek a kezelése még egyáltalán nem volt megoldottnak mondható (most sem az). MAtej nagyon kilépett, én próbáltam tartani az iramot. Sajnos egy megállóval többet mentünk a busszal, így az egész falut meg kellett kerülnünk, ami sok időt elvett. Én kezdtem megéhezni, megálltunk egy kerítés nélküli pince előtt: találtunk egy kis fa asztalkát amire pakolva ehettünk pár szendvicset. A környéken nagyon szép öreg Castanea-k voltak, igazi matuzsálemek. A környéken van Rockenbauer Pál sírhelye is. A borús délutánon Picus viridis kacagása és persze vörösbegyek, cinkék csipogása biztosított hallgatnivalót az étkezés ideje alatt. 

Meghitt étkezőhely, hatalmas gesztenyékkel.

Megindultunk a helyes turistaút megkeresésének, mire ráleltünk már-már  lemenőben volt a nap. Ráébredtünk, hogy még sehol sem vagyunk, de már itt a sötét a nyakunkon. A folyamatos emelkedőn lassan elmaradtak az utolsó házak is, és ezzel párhuzamosan megjelentek azok a fajok, melyekre már az utazás előtt is számítottunk. Itt-ott Primula vulgaris sárgállott, Helleborus odorus egyedek már-már elvirágzóban és nagy örömünkre Hepatica nobilis is nyílt, nem is olyan kevés. Sajnos itt fényképezni már nem tudtunk, ugyanis a fény egyre-egyre fogyott. A nap még egy szívmelengető fajt tartogatott számunkra: vadon élő Ruscus aculeatus-t, melyet messziről, még félsötétben is meg lehetett ismerni. Sajnos ezután a lélekfagyasztás / hangulatrombolás vette át a főszerepet, legalábbis nálam biztosan.

A völgyben szinte tömegével jelentek meg a Hepatica nobilis-ek

Ruscus aculeatus vad előfordulása számunkra nagy élmény volt.

Az jól látszódott, hogy nem is kevés csapadék lehetett itt délelőtt illetve előző este, a bakancsunk csak tocsogott a lefelé csordogáló ideiglenes „vízmosásokban”. Arra gondoltunk, hogy feljebb megyünk, ott hátha találunk valahol egy kis tisztást, vagy vízszintes helyet, ahol felüthetjük sátrunkat. Azonban tisztás helyett más jött: hó! Először itt-ott pamacsokban fehérlett, és mire a Zengő gerincének kaptatójára érkeztünk már mindent terített, közben be is sötétedett, már nagyon erős félhomályban haladtunk. Tanácstalanul álltunk: forduljunk vissza vagy aludjunk a csúcson? Hiszen ott biztosan hó van, ezzel a nem kimondottan jó állapotban lévő sátorral pedig a hóra fekvés egyenlő lett volna a vízbe fekvéssel. Szerencsére MAtej már járt itt egyszer, és emlékezett rá, hogy a Zengő tetején van egy kis „esőbeálló” menedék, ami alá talán be tudnánk tenni a sátrat. Eléggé szkeptikusan bólogattam és megindultunk az utolsó meredek kaptatóra. A 25 kiló körüli táskánk és az olvadó hónak köszönhetően csak csúszkáltam, nem haladtam felfelé, ez igen kifárasztott nem csak testileg, de szellemileg is. Bár innen a fotelból írva nevetséges távolságot kellett „megmásznunk” mégis lihegtem eléggé a 10 centis hóban. Egy szarvas épp előttünk sétált át a turistaúton: talán megzavartuk éjszakázásában. Ahogy emelkedtünk, úgy kúsztunk bele a felhőbe is, gyakorlatilag a látótávolság 5m-re csökkent.

Aztán egyszer csak megláttuk! Nagyon kedves, masszív kis menedék volt ez, ráadásul „padlással” is rendelkezett. Egy fokhíjas létra vezetett fel, MAtej szemre bemérte: pontosan elfér a sátor, így ha esik, biztosan megússzuk a dolgot, és talán a szelet is megfogja majd. Nagy örülés után és a hideg hatására a gyújtós és a tűzifa beszerzése következett, ami nem volt egyszerű: nem volt jó fa, plusz nem láttunk semmit sem, a fejlámpánk fényét a felhő szétszórta. Nagy nehezen sikerült találtunk vékony vizes és vastagabb vizes fát, valamint találtam egy szinte papírszerűvé bomlott  fatörzset is, melyet jó gyújtósnak tituláltam és elneveztem „a Mohának”. A szállás körül egy kövekből kirakott tűzrakó hely volt kiépítve, de tiszta hó volt és nem nagyon akaródzott ott kinn a szélben (ami akkorra már süvített rendesen) tüzeskedni, hát a menedék alá raktuk a tüzet. A nap legjobb ötlete volt ez, hiszen a légtér a vizes fának köszönhetően fojtogató füsttel telt meg. Fél óra alatt a „mohának” valamint néhány nemzeti sportnak köszönhetően (az újság egyetlen értékelhető tulajdonsága) lángra kapott a tűz, ami körbe volt rakva száradó fával. Míg MAtej a tűzre felügyelt, még egy kis fát hoztunk reggelre is, és elkezdtük szárítgatni őket. Érdekes volt, hogy hideg havas kezünk (jaj a kesztyűt otthon hagytuk J) hogyan gőzölgött a melegben.

A látótávolság a felhőben kb 5m.

A kis szállásunk, már reggel, kitisztultan.

A tűz biztosítása után következett a sátorállítás. Képzeljük el egy másodpercre a helyzetet. A szállás teteje alatt gyújtottunk tüzet vizes fával, majd a padlásra felmenve sátrat állítottunk. Enyhe füstmérgezés után állt a sátor, benne a derékalj a hálózsákkal. A nap gasztronómiai csúcsa következett: Rakott káposzta pirítóssal, lila hagymával, retekkel és mindennel, amit találtunk hozzá. MAtej székely káposztát választott. Azt terveztük, hogy először a teát készítjük el a gázfőzőn, majd utána rátesszük a páncélost is. Azonban nem számoltunk azzal a ténnyel, hogy ez a főző bizonyos hőmérséklet alatt nem képes égve maradni: így egy fél doboz gyufa elpazarlásával langyos vízhez jutottunk, a páncélost már meg sem próbáltuk. Nyitás (pattintás) után beleraktuk a parázsba az egészet. Kis kavargatás és máris gőzölgött a finom étek: folyamatosan készült a pirítós, hozzá ettük a lila hagymát. Nagyon emlékezetes maradt számomra ez az íz annyira jól esett. Picit melegedtünk még, nekem főleg a lábam fázott, de nagyon és felhúzódtunk a padlásra. Minden cuccot feladtunk, bár nem gondoltam volna, hogy vannak még olyan hülyék, akik este 10 után a havas Zengőre jönnek, de biztos, ami biztos. Strix aluco kísérteties hangja törte meg a monoton szél süvítését, ami felülről nem, de alulról bizony a sátrat is átfújta. Ezen az éjszakán nem sokat aludtam, míg MAtej este feküdt, reggel ébredt. Annyira szaggatottan aludtam / fáztam, hogy szó szerint szemhunyásnyi időket bírtam csak pihenni. Nagyon hideg volt, két nadrág, két póló, pulcsi, kabát, sál, sapka, kapucni, plusz termo takaróval betekert láb próbált védekezni, de a 0 fok alatti hőmérséklet és a hideg szél ellen nem sokat tehettek. Már-már pirkadt, mikor egy igen erős vizelési inger miatt kénytelen voltam kikászálódni a sátorból, aki tudja, hogy ilyen időben mit jelent ez, el tudja képzelni mennyire kellett :D Ezt elegánsan sikerült megoldani az emeletről, majd pirkadat után az erdő felébredt. Egy feketerigó kezdte el trillázásával, majd fakopáncsok kezdtek dobolni, végül a cinkét és vörösbegyek is bekapcsolódtak a reggeli koncertbe. Egyből megfeledkeztem minden hidegről (na jó ez túlzás de könnyebb volt elviselni) és csak hallgattam őket. Egy szemhunyás és arra ébredtem, hogy világos van, és beszélgetnek a lak előtt, és ropog a hó a lábuk alatt. No, MAtejt riadóztattam, aki hirtelen felébredve szinte kitört a sátorból megnézni kik azok. Két fiatal srác volt, csak megálltak pihenni egy kicsit.

Tűz élesztés és melegedés következett, valamint a reggeli elkészítése. A tegnapi felhőnek nyoma sincs, a szél is elmúlt, tiszta, egészséges hideg volt. MAtej nyomban le is fotózta a hó alól kinyúló Helleborusokat. A sprotni következett pirítóssal és lila hagymával valamint tea. A gázfőzőt próbálgattam továbbra is, olyan módszerrel, hogy a tűz mellé raktam ideiglenesen a palackot, így gyönyörűen égett, de hamar le is hűlt. Pár melegítéses hullámmal sikerült enyhén suhogó vizet majd abból teát előállítani. MAtej a sprotnit is bedobta a parázsba, hogy ne legyen olyan fagyos a halacska és meggyőzött engem is. Ezután a megszárított fát a menedék alá hordtuk – arra számítottunk, hogy mivel ez a hely bevált ugyanitt éjszakázunk majd ma este is - összepakoltunk, és kicsit későn 10:15-kor indultunk tovább.

A hó alól kitartóan kandikáltak a Helleborus odoratus-ok

Szóval amint kipattantunk a sátorból („frissen és üdén”) és elköltöttük a fejedelmi reggelinket nekivágtunk a Zengő csúcsához vezető rövidke távnak. Tömegesen kandikáltak ki a Helleborus fejecskék a hó alól és a csúcsra kiérve az első hóvirágokba is belebotlottunk. Megfigyeltünk a hóban néhány érdekes állati nyomot is, amiről ott helyben leginkább borzra asszociáltunk.  A Zengőről lefelé Fraxinus kérgeket nézegettünk moha ügyileg, valamint a lopotyáló hónak is nevezett fehér kulimájszban próbáltunk lefelé evickélni cuccal a hátunkon nagyobb elesések nélkül (voltak azért szép mozdulatok ebben a lemenetelben, amit még a szentpétervári balettiskola magasan képzett táncosai is csak csodálni tudtak volna.)

A Zengőről lefelé csúszkálva

Fraxinus excelsior törzsén Hypnum cuppressiforme

Végre azért csak leértünk és rátaláltunk egy másik esőbeállóra, mely alatt nem lett volna jó az éjszakát tölteni. A tetőn csurgott a víz befelé és jelentős dagonya alakult ki alatta. Ahogy tovább haladtunk egy nagykupac moha mellett álltunk meg fényképezni és hopp lám majdnem a gyalogút közepén egy érdekes páfrányra lettünk figyelmesek.

Kilúgozott, savanyú területet jelzi a Dicranella heteromalla

 Az ÚMF már repült is elő a táskából és végeredmény kép a Polystichum setiferum (Díszes vesepáfrány) jött ki. Akárhogy kerestük azon az egy példányon kívül másikat nem találtunk, bár a hatalmas erdészeti munkagépek közlekedési útvonalának közelsége, ad némi félelemre okot. Az út ismét erőteljesen kezdett lejteni és egy patakocska csörgedezésének hangja ütötte meg a fülünket. A patakmeder egyik szakaszán a meredek kissé elmosott sziklás falon szintén volt néhány páfrányfaj. A patak mentén haladva kilyukadtunk a Réka-kunyhó nevezetű helyre, ahol több patak is összefolyik.

Dryopteris carthusiana 

Gyönyörű Helleborus odorus

 Andor gyorsan előre is szaladt miközben én magam a Helleborus-ok és az egyetlen Dryopteris carthusiana (Szálkás pajzsika) fotózásával voltam elfoglalva. Már messziről hozta a szél a hatalmas Abies nordmenniana-k alól Andor szavait, miszerint egy Calocedrus decurrens-t (Amerikai gyantáscédrus) vél felfedezni a házikó mellett. 

Már messziről ordított: ez nem idevaló, mégis örültünk neki, aki ide ültette tudta hogy itt jó lesz neki a párás klíma. Calocedrus decurrens

Az állítás igaz is volt és jó körbe is jártuk, mondván, hogy nem mindennapi látvány az ilyesmi. Itt le is táboroztunk, úgy gondoltuk, hogy az itteni szintén esőbeálló alatt töltjük az éjszakát. Igen ám, de a ház körül elég sok szeszes üveget találtunk, valamint a Happy birthday feliratok mindenfele felragasztva nem sejtettek semmi jót. A házikóba benézve felszerelések, táskák és még több bontatlan szeszes palack látványa tárult elénk. Gondoltuk, ha ezt itt valaki mind meg akarja inni, abból minden lesz csak nyugodt éjszaka nem. Ennek ellenére letáboroztunk egy rövidebb időre és körül is néztünk. Az első amit kiszúrtunk a Carex pendula és a Juncus effusus  csomói voltak. Aztán a patak mentén Chrisoplenium alternifolium (Aranyos veselke) foltjai már éppen virágzásba kezdtek, a kiépített kút mellett Carex remota töveire is felfigyeltünk, valamint a rengeteg Arum maculatum-ra. 

Kis patakocska: Carex pendula, Crysosplenium alternifolium

Fentebb egy kicsikét a Hepatica-k virágzó tövei is megmutatkoztak. A rövidebb pihenő és ebédszünet után fogtuk magunkat és a tovább indulás mellett döntöttünk. Az úton csendesen beszélgettünk és próbáltuk a feltaposott utat kerülni a hatalmas és sár miatt. Egy szép Ruscus aculeatus folt mellett megálltunk fényképezni és a nagy nekifetrengéseim közepette jó néhány kicsi magkelésre is figyelmes lettem az avarban. Szemben velünk valószínűleg a ház ideiglenes lakóival futottunk össze, mivel nagy zajjal csörtettek lefelé és az egyikük meg is jegyezte, hogy „Szúrós csodabogyó, szálanként ötvenezer”. Erre mi csak csendesen mosolyogtunk és tovább haladtunk. Ahogy fentebb értünk, egy elkerített erdészeti területen Ruscus hypoglossum épp virágzó példányaira akadtunk, majd beértünk a Helleborus erdőbe, 20-30 centinként volt egy tő belőle, ahol pedig nem, ott az Euphorbia amygdaloides vöröslött még téli antociános ruhájában. 

Ruscus hipoglossum

Kicsit közelebbről...

Utunk itt ismét lejteni kezdett és kiértünk egy hatalmas legelőre, mely magányos fáival szép tájképet tárt elénk. Átbaktattunk, rajta és meg is beszéltük, hogy májusban azért mennyi jó dolog nőhet itt, de most még korán vagyunk. Néhány kisebb házikó közt haladtunk és elértük a fokozottan védett területet, melyen keresztül vitt az út. Jobbunkon a patak kissé kéklő vize, mely nagyon érdekes lemezes formában koptatja a sziklákat. A kékség eredetére is kíváncsiak lettünk volna, úgy tűnt mintha a kőzet, amit mos, elkezdett volna beoldódni. Egy tisztásra értünk és szintén házikó, forrás és tűzrakó hely fogadott. 

 

Az második esti szálláshelyünk.

Úgy döntöttünk, hogy a csobogás ellenére is itt töltjük az éjszakát.  Előtte azonban még tettünk egy kört a Csepegő-sziklához és a Ferde-vízeséshez. 

Ferde vízesés...

Csepegő szikla

Én még ilyen szép vízesést nem láttam az országban, a kibukkanó sziklák itt is érdekesen kopnak és tagozódnak. Megállapítottuk, hogy holnap még erre jövünk. A sátrat gyorsan felhúztuk egy kisebb talajigazítás után a beálló alatt. Ezután következett a fagyűjtés a tűzhöz, ami itt kicsit egyszerűbb feladatnak tűnt. A tűz gyorsan lángra kélt és fedél mögött talált betonrács egyik „lyuka”, ja nem, négyzete épp alkalmas volt a teafőző edénykénk tartására, így azt a tűz fölé aplikáltuk, majd később olyan pirítósokat sütöttünk rajta, hogy csoda. 

Vizes fa bekészítve a szárítóba

A tűzmester :)

Az est gyorsan leszállt, kis kuvik kiáltásai messzire szálltak még a nyugodni tértő homály felett. Csendesen beszélgettünk és hamarosan nyugodni tértünk. A hőmérséklet jelentősen melegebb volt itt és Andor hamarosan el is aludt, míg nekem most következett a nemalvós éjszaka. A sátor kicsinek bizonyult az én méretemben, így a lábamat nem tudtam kinyújtani, mert ha kinyújtottam, akkor a ponyvához ért, ami nagyon hideg volt. Mindenesetre, reggel négy-félöt magasságában felkeltem a húsgalambok tenyésztéséről és a galambhúsról kezdtünk félálomban beszélgetni, aminek az lett a vége, hogy Andor mély szuszogására lettem figyelmes. Ahan, szóval alszik, no nem baj én is nyugodtam még egy kicsit aztán kikászálódtam és nekiláttam a tüzet beizzítani. A pirítós, májas, lilahagyma kombináció itt is bevált. Összecsomagoltunk és indultunk is tovább. A Ferde-vízesés és a Csepegő-szikla rendkívüli élmény volt, és az egész lefelé vezető út is. 

Fagus sylvatica

Elértük a pisztrángos tavakat, ahol rengeteg pisztráng ugrándozott, valamint a vízben egy érdekes vízinövényre lettünk figyelmesek. Elő is kaptuk a határozót és Ludwigia repens-nek határoztuk.  

Ludwigia repens

Az út innentől kezdve lakottá vált, így Óbányára érkeztünk, ahol a rengeteg régi építésű házat csodáltuk és fényképeztük. Úgy döntöttünk, hogy Mecseknádasdot gyalog közelítjük meg. Az egyik kertben még láttunk néhány Rhododedron-t, Sasa-t  és még néhány jobb kertészeti növényt. Az útmentén még tömeges volt a Hepatica-k megjelenése valamint az egyik vizes árokban még tavalyi Equisetum telmateia kóróira figyeltünk fel. 

Mecseknádasdon várni kellett ugyan a buszra, de egy néni jött és a helyi növényeket iszonyat gyorsasággal kezdte mondani, majd kiderült, hogy biológia szakos tanárnő. A busz befutott, mi füstösen, piszkosan, sarasan nagy cuccal felvágtattunk. A sofőr a cuccunkat nem rakta be csomagtérbe, de azért szúrós és goromba megjegyzéseket tett fizimiskánkat meglátva. Csendben kivártuk az utazás végét. A Pécsi állomáson Andor kiszúrta a tőlünk fél méterre ugra-bugráló csókát. A belváros felé indultunk, ahol csend és harmonika szó fogadta kétszemélyes csapatunkat. A főtéren készítettünk néhány fotót, majd egy könnyed sétát tettünk, mivel a vonatindulásig több mint egy óránk volt még. Az egyik zöldséges nyitva volt, így oda betértünk almát és narancsot venni. Jó döntés volt és megállapítottuk, hogy jó hely ez a Pécs. A vonatra várva még néhány májkrémes kenyeret lenyomtunk, majd felültünk a vonatra és hamarosan jól el is aludtunk.

 Pesten még szaladoztunk egy sort az új törvény értelmében egy nyitva található boltig, majd elváltak útjaink.

Szerintem nagyon jól és eredményesen zárult a hétvégénk, reméljük máskor, más aszpektusban is visszajutunk a Mecsek csodálatos erdeibe.