A nem olyan messzi dél vadjai

A nem olyan messzi dél vadjai

Az egyetem keretein szigorúan kívül - Attilával és MAtejjel - a félévre beterveztünk minden hétre egy afféle kis önképző kört, amelyen hétről hétre egy előre megbeszélt témának utána nézünk, és egy könnyed kérdezős – beszélgetős előadásban „előadjuk” egymásnak, így ösztökélve magunkat az otthoni tanulásra, és irodalmazásra, tájékozódásra. Az egyik ilyen alkalom során vetette fel hirtelen MAtej, hogy ugyan mivel március 15-e úgyis vasárnapra esik, viszont a pénteki napjaink szabadok, nem mennénk-e el az egész hétvégére valahová kicsit botanizálni. Természetesen azonnal igent mondtunk, és mivel azon az „előadáson” épp a mediterrán és magyar Helleborusokról volt szó, kapásból rávágtam: Mecsek. Délen van, ott melegebb van, a növények is előrébb vannak, sok-sok jót hallottunk már a térségről innen-onnan, többek között Nagy József Tanár Úrtól is.

MAtej pakkja, még az egyetemen.

Az utat már nagyon vártuk, a szervezés közben derült ki, hogy Attila sajnos nem tud jönni egyéb elfoglaltságai miatt, így ketten vágtunk neki. No de ne szaladjunk annyira előre. Ez évben a március 15. előtti héten a tavasz meglebbentette szárnyait: a déli fekvésű Budai Arbor-ra csodás meleg fényár sütött le, kipattintva az első durranásig duzzadt rügyeket. Az egész héten kellemes volt dolgozni, tanulni, élvezni, hogy lám-lám idén is van tavasz, mint eddig minden évben. Ahogy egyre közeledett a péntek, úgy borultak be a kilátások a hétvégére: csütörtök péntekre eső és nagy erejű szél, szombaton és vasárnap pedig „elvétve csapadék előfordulhat” címszóval jósoltak a meteorológusok. Én szokásomhoz hűen kezdtem a „biztosak vagyunk benne, hogy megyünk?” strófáimat csepegtetni MAtejnek, aki  - jól tette – hajthatatlan maradt, lesz, ami lesz, ha nagyon megázunk, legfeljebb hazajövünk. Rendben!

Ami az útvonalat illeti, Pécsvárad és a Zengő mellett döntöttünk, onnan pedig ha lesz rá idő és hajlam majd Óbánya – Mecseknádasd felé végzünk majd. Pénteken MAtejnek még némi elintéznivalója volt az egyetemen, így 11:45-kor terveztük indulásunkat Pécs felé a Keleti pályaudvarról. A kaja szervezése során felmerült a „mit kéne vinni”? Szerencsére Zsuzsi barátnőm édesapjának (ezúton is köszönöm szépen!) volt egy kölcsönadható gázfőzője, így akár a meleg étel sem volt oly elérhetetlen. Éppen ezért csütörtök esti vásárlásom során beszereztem egy rakott káposzta és egy székely káposzta menüt a páncélos hadosztályból, 2 sprotni halacskát és egy májkrémet is. Mindehhez egy kiló kenyeret és 7 zsemlét párosítottam egész hétvégére.

Route 2,947,569 - powered by www.wandermap.net

Az útvonalunk nem volt egy huszárvágta, de nem is ez volt a célunk :)

Pénteken elérkezett az utazás ideje, igen jó súlyú táskámmal kúsztam ki a Keletibe szitáló esőben, mindenfelől furcsa „ez hülye” tekinteteket láttam, már ezért is megtetszett az út – szeretek más lenni, mint mások no. Mikor találkoztunk röviden megbeszéltük ki mit hozott, s megkérdeztem, hogy ugye Neked van konzervbontód? Hát az nincs. No akkor majd Pécset addig nem hagyjuk el, míg nem lelünk egyet. Az Intercity vonatra felpasszíroztuk magunkat, majd 2 óra 40 perces utazás után megérkeztünk Pécsre! Az út jó kis beszélgetéssel telt el. Mindenfelé erős belvizet tapasztaltunk, s szép csapatban mutatták magukat a nagy kócsagok. Ahogy közeledtünk a Mecsek felé, nem igazán láttunk hegyeket: ugyanis nem látszódott semmi az erősen borult kékesszürke felhőtől. Na, ott biztosan esik! (nem is tévedtünk egy szemet sem :D na de majd később).

Pécs fantasztikus hely. Azt tapasztaltam, ahogy megyek délebbre és nyugatabbra az országban, egyre kedvesebbek az emberek. Mosolyognak, köszönnek, szívesen segítenek. Most is ezt tapasztaltam a városban, ami megmelengette az amúgy hideg még erősen sapkás belső hőmérsékletemet. A vasútállomástól a buszállomásra át kellett jutnunk, s közben keresnünk kellett egy boltot, hogy a konzervnyitót beszerezzük. Erre a legjobb lett volna egy 100 Ft-os bolt, mert ott ugye tuti van. Figyelem! Pécsett a vasút és a busz pu. között nincs 100 Ft-os bolt! Egy Rosmannba beszabadultunk, hátha (nem is volt furcsa két ember 80 literes zsákkal ahogy manőverez a méregdrága parfümök között) ám nem tartanak nyitót. De a kedves emberek már ajánlottak is valamit: ott szemben van egy kínai. Átérünk: Konzum Áruház, nagy Ázsia kincse tábla alatt kúszik fel a mozgólépcső. Hurrá! Találtunk egyet, igaz 1490 volt a legolcsóbb, de nem volt mit tenni, ha enni akartam valami meleget 3 napig, muszáj volt. A szomszédos boltban még tankoltunk pár müzli szeletet és szőlőcukrot, és irány a busz pályaudvar! Épp jókor érkeztünk, 5 percünk volt a busz indulásáig.

Pécsváradig sima utunk volt, a buszról leszállva picit térképeztünk és megindultunk a Zengőre! Egy szép kis utcán haladtunk, a kertek meglepően igényes növényekkel bírtak: errefelé nem csak a szokványos növényekkel való kertépítés, hanem egy két különlegességgel való díszítés is tapasztalható: 1-2 szép Ilex fajtát láttunk, és persze szinte minden kertben megtalálható volt az épp ebben az időben nyíló Primula vulgaris egyedei is. Számomra nyilvánvaló volt, hogy elpuhultam télen, mint a jól tartott malac: nehéz volt a zsákom, nem is bírtam jól a tempót. Sőt mostanában erőnléti problémáim is voltak, amiknek a kezelése még egyáltalán nem volt megoldottnak mondható (most sem az). MAtej nagyon kilépett, én próbáltam tartani az iramot. Sajnos egy megállóval többet mentünk a busszal, így az egész falut meg kellett kerülnünk, ami sok időt elvett. Én kezdtem megéhezni, megálltunk egy kerítés nélküli pince előtt: találtunk egy kis fa asztalkát amire pakolva ehettünk pár szendvicset. A környéken nagyon szép öreg Castanea-k voltak, igazi matuzsálemek. A környéken van Rockenbauer Pál sírhelye is. A borús délutánon Picus viridis kacagása és persze vörösbegyek, cinkék csipogása biztosított hallgatnivalót az étkezés ideje alatt. 

Meghitt étkezőhely, hatalmas gesztenyékkel.

Megindultunk a helyes turistaút megkeresésének, mire ráleltünk már-már  lemenőben volt a nap. Ráébredtünk, hogy még sehol sem vagyunk, de már itt a sötét a nyakunkon. A folyamatos emelkedőn lassan elmaradtak az utolsó házak is, és ezzel párhuzamosan megjelentek azok a fajok, melyekre már az utazás előtt is számítottunk. Itt-ott Primula vulgaris sárgállott, Helleborus odorus egyedek már-már elvirágzóban és nagy örömünkre Hepatica nobilis is nyílt, nem is olyan kevés. Sajnos itt fényképezni már nem tudtunk, ugyanis a fény egyre-egyre fogyott. A nap még egy szívmelengető fajt tartogatott számunkra: vadon élő Ruscus aculeatus-t, melyet messziről, még félsötétben is meg lehetett ismerni. Sajnos ezután a lélekfagyasztás / hangulatrombolás vette át a főszerepet, legalábbis nálam biztosan.

A völgyben szinte tömegével jelentek meg a Hepatica nobilis-ek

Ruscus aculeatus vad előfordulása számunkra nagy élmény volt.

Az jól látszódott, hogy nem is kevés csapadék lehetett itt délelőtt illetve előző este, a bakancsunk csak tocsogott a lefelé csordogáló ideiglenes „vízmosásokban”. Arra gondoltunk, hogy feljebb megyünk, ott hátha találunk valahol egy kis tisztást, vagy vízszintes helyet, ahol felüthetjük sátrunkat. Azonban tisztás helyett más jött: hó! Először itt-ott pamacsokban fehérlett, és mire a Zengő gerincének kaptatójára érkeztünk már mindent terített, közben be is sötétedett, már nagyon erős félhomályban haladtunk. Tanácstalanul álltunk: forduljunk vissza vagy aludjunk a csúcson? Hiszen ott biztosan hó van, ezzel a nem kimondottan jó állapotban lévő sátorral pedig a hóra fekvés egyenlő lett volna a vízbe fekvéssel. Szerencsére MAtej már járt itt egyszer, és emlékezett rá, hogy a Zengő tetején van egy kis „esőbeálló” menedék, ami alá talán be tudnánk tenni a sátrat. Eléggé szkeptikusan bólogattam és megindultunk az utolsó meredek kaptatóra. A 25 kiló körüli táskánk és az olvadó hónak köszönhetően csak csúszkáltam, nem haladtam felfelé, ez igen kifárasztott nem csak testileg, de szellemileg is. Bár innen a fotelból írva nevetséges távolságot kellett „megmásznunk” mégis lihegtem eléggé a 10 centis hóban. Egy szarvas épp előttünk sétált át a turistaúton: talán megzavartuk éjszakázásában. Ahogy emelkedtünk, úgy kúsztunk bele a felhőbe is, gyakorlatilag a látótávolság 5m-re csökkent.

Aztán egyszer csak megláttuk! Nagyon kedves, masszív kis menedék volt ez, ráadásul „padlással” is rendelkezett. Egy fokhíjas létra vezetett fel, MAtej szemre bemérte: pontosan elfér a sátor, így ha esik, biztosan megússzuk a dolgot, és talán a szelet is megfogja majd. Nagy örülés után és a hideg hatására a gyújtós és a tűzifa beszerzése következett, ami nem volt egyszerű: nem volt jó fa, plusz nem láttunk semmit sem, a fejlámpánk fényét a felhő szétszórta. Nagy nehezen sikerült találtunk vékony vizes és vastagabb vizes fát, valamint találtam egy szinte papírszerűvé bomlott  fatörzset is, melyet jó gyújtósnak tituláltam és elneveztem „a Mohának”. A szállás körül egy kövekből kirakott tűzrakó hely volt kiépítve, de tiszta hó volt és nem nagyon akaródzott ott kinn a szélben (ami akkorra már süvített rendesen) tüzeskedni, hát a menedék alá raktuk a tüzet. A nap legjobb ötlete volt ez, hiszen a légtér a vizes fának köszönhetően fojtogató füsttel telt meg. Fél óra alatt a „mohának” valamint néhány nemzeti sportnak köszönhetően (az újság egyetlen értékelhető tulajdonsága) lángra kapott a tűz, ami körbe volt rakva száradó fával. Míg MAtej a tűzre felügyelt, még egy kis fát hoztunk reggelre is, és elkezdtük szárítgatni őket. Érdekes volt, hogy hideg havas kezünk (jaj a kesztyűt otthon hagytuk J) hogyan gőzölgött a melegben.

A látótávolság a felhőben kb 5m.

A kis szállásunk, már reggel, kitisztultan.

A tűz biztosítása után következett a sátorállítás. Képzeljük el egy másodpercre a helyzetet. A szállás teteje alatt gyújtottunk tüzet vizes fával, majd a padlásra felmenve sátrat állítottunk. Enyhe füstmérgezés után állt a sátor, benne a derékalj a hálózsákkal. A nap gasztronómiai csúcsa következett: Rakott káposzta pirítóssal, lila hagymával, retekkel és mindennel, amit találtunk hozzá. MAtej székely káposztát választott. Azt terveztük, hogy először a teát készítjük el a gázfőzőn, majd utána rátesszük a páncélost is. Azonban nem számoltunk azzal a ténnyel, hogy ez a főző bizonyos hőmérséklet alatt nem képes égve maradni: így egy fél doboz gyufa elpazarlásával langyos vízhez jutottunk, a páncélost már meg sem próbáltuk. Nyitás (pattintás) után beleraktuk a parázsba az egészet. Kis kavargatás és máris gőzölgött a finom étek: folyamatosan készült a pirítós, hozzá ettük a lila hagymát. Nagyon emlékezetes maradt számomra ez az íz annyira jól esett. Picit melegedtünk még, nekem főleg a lábam fázott, de nagyon és felhúzódtunk a padlásra. Minden cuccot feladtunk, bár nem gondoltam volna, hogy vannak még olyan hülyék, akik este 10 után a havas Zengőre jönnek, de biztos, ami biztos. Strix aluco kísérteties hangja törte meg a monoton szél süvítését, ami felülről nem, de alulról bizony a sátrat is átfújta. Ezen az éjszakán nem sokat aludtam, míg MAtej este feküdt, reggel ébredt. Annyira szaggatottan aludtam / fáztam, hogy szó szerint szemhunyásnyi időket bírtam csak pihenni. Nagyon hideg volt, két nadrág, két póló, pulcsi, kabát, sál, sapka, kapucni, plusz termo takaróval betekert láb próbált védekezni, de a 0 fok alatti hőmérséklet és a hideg szél ellen nem sokat tehettek. Már-már pirkadt, mikor egy igen erős vizelési inger miatt kénytelen voltam kikászálódni a sátorból, aki tudja, hogy ilyen időben mit jelent ez, el tudja képzelni mennyire kellett :D Ezt elegánsan sikerült megoldani az emeletről, majd pirkadat után az erdő felébredt. Egy feketerigó kezdte el trillázásával, majd fakopáncsok kezdtek dobolni, végül a cinkét és vörösbegyek is bekapcsolódtak a reggeli koncertbe. Egyből megfeledkeztem minden hidegről (na jó ez túlzás de könnyebb volt elviselni) és csak hallgattam őket. Egy szemhunyás és arra ébredtem, hogy világos van, és beszélgetnek a lak előtt, és ropog a hó a lábuk alatt. No, MAtejt riadóztattam, aki hirtelen felébredve szinte kitört a sátorból megnézni kik azok. Két fiatal srác volt, csak megálltak pihenni egy kicsit.

Tűz élesztés és melegedés következett, valamint a reggeli elkészítése. A tegnapi felhőnek nyoma sincs, a szél is elmúlt, tiszta, egészséges hideg volt. MAtej nyomban le is fotózta a hó alól kinyúló Helleborusokat. A sprotni következett pirítóssal és lila hagymával valamint tea. A gázfőzőt próbálgattam továbbra is, olyan módszerrel, hogy a tűz mellé raktam ideiglenesen a palackot, így gyönyörűen égett, de hamar le is hűlt. Pár melegítéses hullámmal sikerült enyhén suhogó vizet majd abból teát előállítani. MAtej a sprotnit is bedobta a parázsba, hogy ne legyen olyan fagyos a halacska és meggyőzött engem is. Ezután a megszárított fát a menedék alá hordtuk – arra számítottunk, hogy mivel ez a hely bevált ugyanitt éjszakázunk majd ma este is - összepakoltunk, és kicsit későn 10:15-kor indultunk tovább.

A hó alól kitartóan kandikáltak a Helleborus odoratus-ok

Szóval amint kipattantunk a sátorból („frissen és üdén”) és elköltöttük a fejedelmi reggelinket nekivágtunk a Zengő csúcsához vezető rövidke távnak. Tömegesen kandikáltak ki a Helleborus fejecskék a hó alól és a csúcsra kiérve az első hóvirágokba is belebotlottunk. Megfigyeltünk a hóban néhány érdekes állati nyomot is, amiről ott helyben leginkább borzra asszociáltunk.  A Zengőről lefelé Fraxinus kérgeket nézegettünk moha ügyileg, valamint a lopotyáló hónak is nevezett fehér kulimájszban próbáltunk lefelé evickélni cuccal a hátunkon nagyobb elesések nélkül (voltak azért szép mozdulatok ebben a lemenetelben, amit még a szentpétervári balettiskola magasan képzett táncosai is csak csodálni tudtak volna.)

A Zengőről lefelé csúszkálva

Fraxinus excelsior törzsén Hypnum cuppressiforme

Végre azért csak leértünk és rátaláltunk egy másik esőbeállóra, mely alatt nem lett volna jó az éjszakát tölteni. A tetőn csurgott a víz befelé és jelentős dagonya alakult ki alatta. Ahogy tovább haladtunk egy nagykupac moha mellett álltunk meg fényképezni és hopp lám majdnem a gyalogút közepén egy érdekes páfrányra lettünk figyelmesek.

Kilúgozott, savanyú területet jelzi a Dicranella heteromalla

 Az ÚMF már repült is elő a táskából és végeredmény kép a Polystichum setiferum (Díszes vesepáfrány) jött ki. Akárhogy kerestük azon az egy példányon kívül másikat nem találtunk, bár a hatalmas erdészeti munkagépek közlekedési útvonalának közelsége, ad némi félelemre okot. Az út ismét erőteljesen kezdett lejteni és egy patakocska csörgedezésének hangja ütötte meg a fülünket. A patakmeder egyik szakaszán a meredek kissé elmosott sziklás falon szintén volt néhány páfrányfaj. A patak mentén haladva kilyukadtunk a Réka-kunyhó nevezetű helyre, ahol több patak is összefolyik.

Dryopteris carthusiana 

Gyönyörű Helleborus odorus

 Andor gyorsan előre is szaladt miközben én magam a Helleborus-ok és az egyetlen Dryopteris carthusiana (Szálkás pajzsika) fotózásával voltam elfoglalva. Már messziről hozta a szél a hatalmas Abies nordmenniana-k alól Andor szavait, miszerint egy Calocedrus decurrens-t (Amerikai gyantáscédrus) vél felfedezni a házikó mellett. 

Már messziről ordított: ez nem idevaló, mégis örültünk neki, aki ide ültette tudta hogy itt jó lesz neki a párás klíma. Calocedrus decurrens

Az állítás igaz is volt és jó körbe is jártuk, mondván, hogy nem mindennapi látvány az ilyesmi. Itt le is táboroztunk, úgy gondoltuk, hogy az itteni szintén esőbeálló alatt töltjük az éjszakát. Igen ám, de a ház körül elég sok szeszes üveget találtunk, valamint a Happy birthday feliratok mindenfele felragasztva nem sejtettek semmi jót. A házikóba benézve felszerelések, táskák és még több bontatlan szeszes palack látványa tárult elénk. Gondoltuk, ha ezt itt valaki mind meg akarja inni, abból minden lesz csak nyugodt éjszaka nem. Ennek ellenére letáboroztunk egy rövidebb időre és körül is néztünk. Az első amit kiszúrtunk a Carex pendula és a Juncus effusus  csomói voltak. Aztán a patak mentén Chrisoplenium alternifolium (Aranyos veselke) foltjai már éppen virágzásba kezdtek, a kiépített kút mellett Carex remota töveire is felfigyeltünk, valamint a rengeteg Arum maculatum-ra. 

Kis patakocska: Carex pendula, Crysosplenium alternifolium

Fentebb egy kicsikét a Hepatica-k virágzó tövei is megmutatkoztak. A rövidebb pihenő és ebédszünet után fogtuk magunkat és a tovább indulás mellett döntöttünk. Az úton csendesen beszélgettünk és próbáltuk a feltaposott utat kerülni a hatalmas és sár miatt. Egy szép Ruscus aculeatus folt mellett megálltunk fényképezni és a nagy nekifetrengéseim közepette jó néhány kicsi magkelésre is figyelmes lettem az avarban. Szemben velünk valószínűleg a ház ideiglenes lakóival futottunk össze, mivel nagy zajjal csörtettek lefelé és az egyikük meg is jegyezte, hogy „Szúrós csodabogyó, szálanként ötvenezer”. Erre mi csak csendesen mosolyogtunk és tovább haladtunk. Ahogy fentebb értünk, egy elkerített erdészeti területen Ruscus hypoglossum épp virágzó példányaira akadtunk, majd beértünk a Helleborus erdőbe, 20-30 centinként volt egy tő belőle, ahol pedig nem, ott az Euphorbia amygdaloides vöröslött még téli antociános ruhájában. 

Ruscus hipoglossum

Kicsit közelebbről...

Utunk itt ismét lejteni kezdett és kiértünk egy hatalmas legelőre, mely magányos fáival szép tájképet tárt elénk. Átbaktattunk, rajta és meg is beszéltük, hogy májusban azért mennyi jó dolog nőhet itt, de most még korán vagyunk. Néhány kisebb házikó közt haladtunk és elértük a fokozottan védett területet, melyen keresztül vitt az út. Jobbunkon a patak kissé kéklő vize, mely nagyon érdekes lemezes formában koptatja a sziklákat. A kékség eredetére is kíváncsiak lettünk volna, úgy tűnt mintha a kőzet, amit mos, elkezdett volna beoldódni. Egy tisztásra értünk és szintén házikó, forrás és tűzrakó hely fogadott. 

 

Az második esti szálláshelyünk.

Úgy döntöttünk, hogy a csobogás ellenére is itt töltjük az éjszakát.  Előtte azonban még tettünk egy kört a Csepegő-sziklához és a Ferde-vízeséshez. 

Ferde vízesés...

Csepegő szikla

Én még ilyen szép vízesést nem láttam az országban, a kibukkanó sziklák itt is érdekesen kopnak és tagozódnak. Megállapítottuk, hogy holnap még erre jövünk. A sátrat gyorsan felhúztuk egy kisebb talajigazítás után a beálló alatt. Ezután következett a fagyűjtés a tűzhöz, ami itt kicsit egyszerűbb feladatnak tűnt. A tűz gyorsan lángra kélt és fedél mögött talált betonrács egyik „lyuka”, ja nem, négyzete épp alkalmas volt a teafőző edénykénk tartására, így azt a tűz fölé aplikáltuk, majd később olyan pirítósokat sütöttünk rajta, hogy csoda. 

Vizes fa bekészítve a szárítóba

A tűzmester :)

Az est gyorsan leszállt, kis kuvik kiáltásai messzire szálltak még a nyugodni tértő homály felett. Csendesen beszélgettünk és hamarosan nyugodni tértünk. A hőmérséklet jelentősen melegebb volt itt és Andor hamarosan el is aludt, míg nekem most következett a nemalvós éjszaka. A sátor kicsinek bizonyult az én méretemben, így a lábamat nem tudtam kinyújtani, mert ha kinyújtottam, akkor a ponyvához ért, ami nagyon hideg volt. Mindenesetre, reggel négy-félöt magasságában felkeltem a húsgalambok tenyésztéséről és a galambhúsról kezdtünk félálomban beszélgetni, aminek az lett a vége, hogy Andor mély szuszogására lettem figyelmes. Ahan, szóval alszik, no nem baj én is nyugodtam még egy kicsit aztán kikászálódtam és nekiláttam a tüzet beizzítani. A pirítós, májas, lilahagyma kombináció itt is bevált. Összecsomagoltunk és indultunk is tovább. A Ferde-vízesés és a Csepegő-szikla rendkívüli élmény volt, és az egész lefelé vezető út is. 

Fagus sylvatica

Elértük a pisztrángos tavakat, ahol rengeteg pisztráng ugrándozott, valamint a vízben egy érdekes vízinövényre lettünk figyelmesek. Elő is kaptuk a határozót és Ludwigia repens-nek határoztuk.  

Ludwigia repens

Az út innentől kezdve lakottá vált, így Óbányára érkeztünk, ahol a rengeteg régi építésű házat csodáltuk és fényképeztük. Úgy döntöttünk, hogy Mecseknádasdot gyalog közelítjük meg. Az egyik kertben még láttunk néhány Rhododedron-t, Sasa-t  és még néhány jobb kertészeti növényt. Az útmentén még tömeges volt a Hepatica-k megjelenése valamint az egyik vizes árokban még tavalyi Equisetum telmateia kóróira figyeltünk fel. 

Mecseknádasdon várni kellett ugyan a buszra, de egy néni jött és a helyi növényeket iszonyat gyorsasággal kezdte mondani, majd kiderült, hogy biológia szakos tanárnő. A busz befutott, mi füstösen, piszkosan, sarasan nagy cuccal felvágtattunk. A sofőr a cuccunkat nem rakta be csomagtérbe, de azért szúrós és goromba megjegyzéseket tett fizimiskánkat meglátva. Csendben kivártuk az utazás végét. A Pécsi állomáson Andor kiszúrta a tőlünk fél méterre ugra-bugráló csókát. A belváros felé indultunk, ahol csend és harmonika szó fogadta kétszemélyes csapatunkat. A főtéren készítettünk néhány fotót, majd egy könnyed sétát tettünk, mivel a vonatindulásig több mint egy óránk volt még. Az egyik zöldséges nyitva volt, így oda betértünk almát és narancsot venni. Jó döntés volt és megállapítottuk, hogy jó hely ez a Pécs. A vonatra várva még néhány májkrémes kenyeret lenyomtunk, majd felültünk a vonatra és hamarosan jól el is aludtunk.

 Pesten még szaladoztunk egy sort az új törvény értelmében egy nyitva található boltig, majd elváltak útjaink.

Szerintem nagyon jól és eredményesen zárult a hétvégénk, reméljük máskor, más aszpektusban is visszajutunk a Mecsek csodálatos erdeibe.